Az injekció története: beöntéstől a tű nélküli megoldásokig

Az injekciók felhasználása igen széleskörű, a betegségek megelőzésében éppúgy szerepük van, mint a kezelésben. Nem mindegy, hogy ki, hol és hogyan alkalmazza ezeket a készítményeket. A beadás helyének és módjának megválasztásával azonnali (életmentő) vagy lassú (ún. depó) hatást érhetünk el. Vannak olyanok, melyeket laikus is alkalmazhat, de legtöbbjüket kizárólag képzett szakember adhatja be. Vajon mióta alkalmazzák ezt a technikát és milyen változásokon ment keresztül a kezdetektől napjainkig?

Kevesen tudják, hogy az injekciós technika gyökerei az ókorra vezethetőek vissza, amikor egy egészen másfajta módját alkalmazták annak. Ez nem más volt, mint a beöntés. Egykor az orvos a szájába vett folyadékot a beteg végbelébe fújta a megfelelő eszközön keresztül. A 19. századra jelent meg az a hatalmas fecskendő, amelynek segítségével vízben oldott gyógyszereket alkalmaztak beöntés gyanánt, de nem volt ritka a gőzök, gázok, vagy például a füst alkalmazása sem. Az ehhez használt fecskendő a 19. század közepéig volt az orvosok jelképe, amikor felváltotta azt a sztetoszkóp. 

Pókok? Kígyók? Cél a hatóanyagok vérkeringésbe juttatása

Az ízeltlábúak csípései, vagy például a kígyómarások kapcsán jöttek rá arra, hogy a bőr alatti szövetekbe juttatva a vérkeringésbe kerül a hatóanyag. Ennek előnyeit nem csak a vadászatnál alkalmazott nyílméreg esetében kezdték kihasználni, hanem az orvoslásban is. William Harvey nevéhez kötődik a vérkeringés felfedezése, méghozzá 1616-ban. Ezzel megteremtette az injekciók és az infúziók használatának alapjait. Christopher Wren polihisztor adta hozzá a mérnöki jellegű tudást, hiszen 1660-ban már embereknek adtak be injekciókat. Mivel akkoriban azonban a higiénia, a sterilitás még ismeretlenek voltak, így gyakran halállal végződtek az efféle beavatkozások.

Üveg és fémből készült fecskendők

1831-ben folytatódtak a témával kapcsolatos kutatások, amikor egy lyoni sebész, Charles Gabriel Pravaz megalkotta a ma használatos fecskendők ősét, melyek akkoriban üvegből és fémből készültek. A Pasteur által felfedezett baktériumok ismerete, valamint a hővel történő sterilizálás tovább görgették a tudományt, és hamarosan már letették a mikrobiológia és az immunológia alapjait. A világháborúk időszakában a harctéri orvoslás lendületet adott az orvostudománynak, hiszen a szükség rávitte a szakembereket, hogy olyan módszereket is alkalmazzanak, melyek akkor talán még nem számítottak bevett gyakorlatnak. A saját magunknak vagy szakember nélkül beadható készítményeknek ez teremtette meg az alapját.

Az injekció formájában beadható készítményekkel elérhető, hogy a hatóanyag azonnal a vérkeringésbe jusson, vagyis gyorsabban fejti ki hatását. A tabletták és a kanalas készítmények hosszabb utat tesznek meg a szervezetben a tényleges hasznosulásig, ráadásul a máj lebontó folyamatai is gyengíthetik ez utóbbiak hatékonyságát. Rendkívül fontos azonban, hogy a szakember a megfelelő módon juttassa a szervezetbe az injekciót. Csak igen kevés olyan injekciófajta van, amit a laikusok is be tudnak adni maguknak – főként a bőr alatti kötőszövetbe juttathatóak.

A készítmény és az eszköz sterilitása kiemelt jelentőséggel bír. A korszerű injekciók ebben is különböznek a korábbiakban gyakran halált okozó fajtáktól. A bőrfelület fertőtlenítésével megelőzhető, hogy bármilyen mikrobák bejussanak a szúrással a testbe. 

Injekció laikus használatra

Az inzulin 1921-es felfedezését követően az 1-es típusú cukorbetegség kezelhetővé vált, és megnyílt a laikusok számára is egyszerűen használható injekcióval történő kezelés lehetősége. A pontos adagolást lehetővé tevő eszközök higiénikusan alkalmazhatóak voltak. Mivel nem a vérkeringésbe, csupán a bőr alatti kötőszövetbe történik ezeknek a beadása, így elterjedtté váltak, s ma is ilyen módon történik az inzulinfüggő cukorbetegek kezelése. Tény ugyanakkor, hogy a véráramba történő injekció beadását manapság is csak képzett szakember végezheti.

Tű nélküli injekció magyar gyökerekkel

Mint oly sokszor a tudományok területén, az injekciózással kapcsolatban is fellelhető magyar szál. A magyar származású Lindmayer István nevéhez köthető ugyanis a tű nélküli injekció egy formájának felfedezése. A találmány tulajdonképpen egy vastag töltőtollra hasonlít, segítségével pedig szúrás nélkül, fájdalommentesen történhet a hatóanyag befecskendezése. Tulajdonképpen nem is fecskendőről van szó, hanem belövésről. Ehhez egy rugórendszerrel ellátott készülék alkalmazható, melynek fúvókája a legkisebb injekciós tű átmérőjének egyötöde. Ezen keresztül, 400 kilométeres sebességgel jut a bőr alá a hatóanyag, gyorsan szétterjedve ott, előmozdítva a hajszálerekben történő felszívódást.

Minden szempontból előnyökkel bír tehát a tű és így fájdalom nélküli injekció típus. Fél másodperc alatt történik az egész, és a bőr roncsolódása is elkerülhető ilyen módon. A beadás nem igényli szakember jelenlétét, így a páciens akár maga is beadhatja a szükséges készítményt ilyen módon. A tű nélküli rendszerek egyébként már régebb óta ismertek, de a magyar szakember nevéhez egy olyan készülék kapcsolódik, mely kifejezetten kis mérettel és könnyű kezelhetőséggel társul. Jelenleg a pandémiával összefüggésben is fókuszba kerülhetnek egy idő után a hasonló, tű nélküli megoldások. A nagy nyomású, sugárinjektorként is nevezett készülékhez már most készülnek a hatóanyagok.

Írta: Kiss Anita

Forrás: https://gyogyszertechnologia.hu/az-injekciok-rovid-tortenete/