Orvostudomány a középkorban - Meglepő tudatlanság jellemezte

A középkort sok szempontból joggal nevezhetjük sötétnek, s ez sajnos akkor sincsen másként, ha az orvostudomány színvonaláról van szó. Ugyanakkor a középkori gyógyítás minden mai ismeretünk ellenére néha tényleg a kívánt eredményt hozta maga után. Alapvetően azonban tény, hogy a legtöbben nem szeretnénk egy középkori orvos kezei közé kerülni, hiszen mai ésszel felfoghatatlan ostobaságokat követtek el akkoriban.

 

A gyógyítás alapelve az volt, hogy a betegségek a testnedvek arányának felborulására vezethető vissza, ezért cél ennek az egyensúlynak a helyreállítása. Mivel tényleges anatómiai ismeretekkel nem rendelkeztek, ezért gyakran a komoly megbetegedéseket csak tovább rontották az igencsak speciálisnak mondható gyógymódokkal. Akkoriban maximum a társadalom felső rétege találkozott orvossal, a nép gyermekei inkább a házi praktikákkal és a gyógynövényekkel igyekeztek gyógyulni- kisebb-nagyobb sikerrel.

 

A közegészségügy megteremtésének alapjai

 

Bár az orvostudomány gyökerei egészen az ókorig vezethetőek vissza, de az első, egyetemet végzett orvosok valamikor a XIII-XIV. században jelentek meg Itáliában és Franciaországban. Amikor a XIV. században a nagy pestisjárvány belobbant, akkor jöttek rá a városok vezetői, hogy szükség van olyan orvosokra, akiknek tevékenységét az állam finanszírozza. Ennek eredményeként tették le a mai közegészségügy alapjait. A magánorvosok alkalmazása már akkoriban is elterjedt volt, de ezt tényleg csak a felső elit engedhette meg magának.

 

Ókori alapokon nyugvó ismeretek

 

A középkori orvosok- más forrás híján- ismereteiket az ókori szerzők és orvosok hagyatékára alapozták. Hippokratész és Galénosz tanai nagy segítséget jelentettek egy olyan korban, amikor az anatómiáról tulajdonképpen semmit sem tudtak az emberek. Az írásos emlékek szerint arab tudósok összegezték mindazt a tudást, amit az orvosláshoz érdemes volt tudni, s így valamiféle kezdő anyaggal már rendelkeztek a kor orvosai.

 

A tényleges leírásokon túl a megfigyelések is fontos szerepet töltöttek be az orvostudomány akkori alakulásában. A vér, a fekete és sárga epe, valamint a nyálka volt az a négy testnedv, melyeket elsősorban figyeltek az orvosok. E testnedvek egyensúlyára igyekeztek tehát helyezni a hangsúlyt. S hogy miként történt mindez? A gyógyítás során a hashajtásnak, az izzadásnak, a hánytatásnak, sőt, az érvágásnak is fontos szerep jutott- ma már erősen megkérdőjelezhető módon.

 

Érvágás a középkorban

 

Az érvágás külön tudomány volt, amit főként a bubópestis során létrejött nyirokduzzanatok kifakasztásával tökéletesítettek. A gyakorlat során kiforrta magát a módszer, de meglepő módon a csillagképekből igyekeztek megállapítani azt, hogy a test mely részén van szükség az érvágásra. A tudományos alapokat nélkülöző eljárást egyébként megelőzés céljából is alkalmazták.

 

Egyénre szabott megoldások?

 

Ha valami pozitívumként hozható fel a középkori orvostudománnyal kapcsolatban, akkor az a személyre szabott „kezelés” volt. Úgy gondolták, hogy minden ember számára mást jelent az egészség, és így nem kívánták a betegség definícióját sem kőbe vésni. Ugyanakkor ismerték betegeiket, és ennek megfelelően igyekeztek segíteni panaszaikon. Ennek módja viszont már hagy maga után némi kívánnivalót.

 

Az embereket típusokba sorolták, és a bennük levő nedveket is e szerint kategorizálták. Ha például valaki közönyös volt, akkor úgy vélték, több van benne nyálkából, mint az szükséges. A szomorú, érzékeny, melankolikus alkatokat a fekete epével hozták összefüggésbe. Ha viszont szangvinikus alkatként ismertek valakit, akkor úgy vélték, több benne a vér a szükségesnél (a sanguis vért jelent). A heves, lobbanékony természetűeket pedig kolerikusként azonosították, vagyis az epe, a cholos volt sok szervezetében.

 

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve?

 

Sajnos a középkori orvostudományra tekinthetünk ekképp. Mivel a test biológiai funkcionálását, anatómiáját nem ismerték, ezért sem a kórokozókkal, sem a vérkeringés módjával nem voltak tisztában. Nem csoda tehát, hogy az általuk alkalmazott, akkoriban hatékonynak hitt gyógymódok gyakran már csak az utolsó cseppnek számítottak egy súlyos beteg poharában, és halálos kimenetelt vontak maguk után.

 

A betegségtől legyengült szervezet számára nyilvánvalóan nem tett jót a hánytatás, vagy a korábban már említett érvágás. Sőt, ez utóbbi nem ritkán elvérzéshez vezetett. A gyógyszernek mondott hatóanyagok sokszor olyan összetevők sorát tartalmazta, melyek együttesen mérgezést is okozhattak. A középkori orvosokkal szemben szinte elvárás volt, hogy a gyógyítás látványosan történjen, innen a vér, a hányás és hasonló kezelési módszerek is.

 

Levegőben terjedő betegségek - hatékony közegészségügyi szabályozás

 

Minden negatívum ellenére is tény viszont, hogy számos olyan közegészségügyi szabályozás napvilágot látott a középkorban, melyeknek köszönhetően javult az emberek általános egészségi állapota. Rájöttek ugyanis, hogy vannak olyan szabad szemmel nem látható dolgok, amelyek szintén betegséget okozhatnak. Ezek a levegőben terjednek, hiszen ez az, amit mindenki beszív, társadalmi rangtól, nemtől, általános egészségi állapottól függetlenül. Ez nagy felismerés annak tükrében, hogy a mikroszkopikus kórokozókról tulajdonképpen a XIX. századig nem volt ismeretük az embereknek.

 

Amikor felismerték, hogy a járványok a rossz levegőminőségre is visszavezethetőek, akkor meghozták a megfelelő intézkedéseket a városokban. A vágóhidak hulladékát, a szemetet megfelelően kellett kezelni. A beteg emberek környezetét tűzzel, gyógynövények füstjével igyekeztek megtisztítani, de az ecet párologtatása, sőt, a maszk viselése sem volt ismeretlen jelenség akkoriban.

 

A legtöbb tekintetben morbid és eredmény nélküli kezelések ellenére is elmondható, hogy a középkori orvoslás - ha a véletlennek köszönhetően is-, elindult egy olyan irányba, ami legalábbis a járványkezelésben hatékonynak bizonyult.

 

Írta: Kiss Anita

 

Forrás: https://24.hu/tudomany/2018/05/27/hanytattak-vagdostak-hashajtassal-gyogyitottak-a-beteget/